Kalmárok Pörölykapuban

– Azért csak nem volt olyan rettenetes ez az apró kalmár – mondta egykedvűen Brymgar, miközben a frissen szerzett köpenycsatját fényesítette ruhája szélével. Az emberek valószínűleg pajzsként használták, de az akdauri óriásnő tenyerében inkább tűnt nagyobbacska dísznek.
Harmadnapja távoztak az emberek kereskedői a katonáikkal meg a batárjaikkal, de mert Brymgar csak ekkorra döntötte el, elkélne neki ez az ékszer, az utolsó pillanatban utánuk sietett. Az asszony figyelmét nem kerülte el, hogy a sötétbőrű karavánmester hogy összerezzent, amikor utánuk kiáltott és az egyik fedett, vaskos falú lakószekérből mintha valami nagy, nehéz csörlő kattogását hallotta volna. Mindegy, sosem értette ezeket a hirtelen, fiatal népeket.

A pajzs-ékszert díszítő ezüsttenyéren futtatta az ujjait. Milyen ügyes munka volt! Persze, ha Brymgar belegondolt, egy embernek valószínűleg nem kellett oly aprólékos mozdulat, mint az ő ékszerész-kovácsuknak kellett volna, hogy egy ekkora tenyeret a fémkorongra véssen és ezüsttel kiverje. Az ékszerről lenyeste a bőrszíjakat, amivel az emberek a karjaikra csatolták az eszközt és fémkapcsokra cseréltette azokat. Most egy erősebb mozdulattal rápattintotta a pajzsot a puritán ruhatűre, összefogta vele a köpenyét és úgy nézett a falon lévő jókora sacron pajzs tükrébe. Talán efféle ékszert csak a Lázadó Mael viselne szívesen az istenek közül, gondolta, de túlontúl tetszett magának a jobb vállán csillogó ékszerrel ahhoz, hogy ez igazán zavarja.

– Ej, Brymgar, csak várd ki a végét – a mindig mogorva Gymir a fejszéjét élesítette. Habár számára csak egy gallyazó volt, az emberek szemében valószínűleg rettenetes csatabárdnak tetszhetett a szűk másfél láb nyelével és riasztó méretű fejével. – Ha harmadnapig egyikünknek sem kell meglódítania a fejszét az Aranykoronás Ymmyg nevében és széttörni azokat a nagy vaskos lakószekereiket, meg azokat a kis, apró fejeiket; na majd akkor mondjad, hogy nem volt rettenetes!
Gymir Brymgar párja volt és asszonyával ellentétben nem szívlelte az emberféléket. Habár Pörölykapu, a Fekete Hegyek szikláiba vájt otthonuk évről évre fogadott kalmárokat az aprónépek közül, mire Gymir megszokott volna egy társaságot, máris másik jött helyettük a következő évszakban. A korábbiak állítólag minduntalan meghaltak, vagy felhagytak a kalmármesterséggel, vagy letették a vándortarisznyát és valahol letelepedtek. Pörölykapu fanyűvője, ahogy az erődben gúnyosan nevezték, nem értette, hogy egy egy gondolkodó lény hogyan gondolhatja meg magát ilyen hirtelen, alig 5-10 év alatt.

A vasajtót, ami az erődben nekik rendelt szobákat elzárta, megzendítette valaki; az öreg Dorkvoud, a sacronkölykök nevelője állt a kapunyílásban.
– Rindr kellene nekem – mondta, ahogy összehúzott szemmel behunyorgott. Észrevette Brymgar új díszét, kelletlenül motyogott néhány elismerő szót, aztán folytatta. – A kis medveütő csak nem akar előkerülni, pedig a rovást mindenkinek meg kell tanulni.
– Mi az, hogy nem került elő!? Hát épp ma reggel, ebben a rútul alázúduló esőben is nekiindítottam, pedig nem nagyon akaródzott neki menni – válaszolt neki az asszony, Rindr anyja és mindjárt neki is állt volna veszekedni a tanítóval, ha Gymir nem fojtja belé a szót.
– Emlékezzél inkább az álmodra, asszony, ne veszekedjél a tanítóval!

Brymgar elsápadt. Az emberek érkezése előtti napon rettenetes álma volt, amiben az alig húszéves Rindrt látta, ahogy valami rettenetes, aprónépektől nyüzsgő, harsány város lépcsőjére állították. A kis Rindr még alig volt magasabb a legmagasabb embereknél, ahogy ott állt az emelvényen, egyetlen ágyékkötőben, nyakában valami táblával. Vasba öltözött, kampós végű bőrkígyóval és erősen kovácsolt kardokkal felszerelt, sötét tekintetű emberek figyelték Rindr minden mozdulatát, akinek a vállát, vádliját és hátát sebek karistolták. Csak nem szétkarmolták ezek a vasemberek az ifú sacront?!

Noha az csupán valami álom volt, azért Brymgar nem engedte ki a házból a fiát arra a három napra, amíg az emberek Pörölykapuban voltak. És most Dorkvoud azt mondja, nincs meg a fiú?!
– Miféle álom? – kérdezte máris a tanító, aki ugyan az imént felkészült, hogy a nagyhangú asszonnyal birokra keljen, azért csak megkönnyebbülve fogadta, hogy erre nem lesz szükség. Gymir felegyenesedett a székéből, marokra fogta a fejszéjét és az asszonyára nézett.
– Ameddig te jól eligazgatod azt a díszt a köpenyeden, én megkeresem a fiúnkat. De most mondom, hogy az Érctáncoltató Uthorr adja neki, hogy valamiféle bajba keveredett és nem csak ki akarja vonni magát a rovástanulás alól, mert ezt a fejszét én még a mai nap kipróbálom.
Azzal egy percig nem hagyva abba a morgást, a vállára terítette az ezüstmedve szőréből fércelt csuklyás köpenyt, lekapta a pajzsot a falról, felvette az erdei óriásoktól kapott íját a kijárat melletti fülkéből és kisietett.

Néhány perccel később már döndültek a Pörölykaput védő szakadék feletti csapóhíd ércpallói, ahogy a mogorva sacron kifutott a hatalmas sziklaerődből és alakját hamarosan elnyelte a sötéten szakadó eső.